A három kapott szavam: álom, fekete lyuk, gomb
Azt mondják, hogy az álom csupán az aznapi események sorozatának a feldolgozása. Így tudsz megbírkozni a problémákkal és tudsz továbblépni rajtuk. Én ezzel sosem értettem egyet…
Kislány korom óta igyekszem iránytani az álmaimat. Főleg azokat, amik megijesztenek. Ha úgy érzem, hogy valami nem stimmel az álmomban (túlságosan ijesztő valami vagy nem tűnik valóságosnak), akkor belemarkolok a karomba és attól függően, hogy érzem-e azt, amit csináltam, tudom, hogy ébren vagyok-e vagy sem. Amikor ráeszmélek, hogy ez valóban egy rémálom, akkor behunyom a szememet és torkom szakadtából kiálltok azért, hogy ébredjek fel. Van, hogy 1-2 percbe is beletelik, mire sikerül, de addig is semmi rossz nem történik velem, mivel nem látok semmit (tapasztalatból mondom, hogy még hallani sem hallasz ilyenkor).
Sajnos néha megtörténik, hogy álomból álomba kerülök, ilyenkor újra bele kell marnom a karomba, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban ébren vagyok.
Egy ideje kicsit mélyebben foglalkoztat az álmok irányítása. Úgy érzem sokszor, hogy az álmokban sokkal nagyobb a lehetőség, mint az életben. Az lehetsz, aki akarsz, azt kaphatsz meg, amit csak szeretnél és azzal lehetsz akivel igazán szeretnél lenni.
A mai napig emlékszem arra az álomra, amit 8 éve éltem át. Még csak 13 éves voltam, de úgy emlékszem rá, hogy mintha tegnap történt volna. Ugyanis akkor találkoztam vele…
A neve homályba veszett akkor számomra, viszont az érzés, amit hátrahagyott az felejthetetlen.
Egy tengerparton sétáltam és néztem a hullámokat, ahogyan nyaldossák a part szélét. Hihetetlen nyugalmat és békét éreztem, mint aki hosszú idő után végre hazatért.
A távolból megláttam egy homályos alakot. Először azt hittem, hogy délibáb, annyira kicsi volt és körülötte furcsa körvonalak látszódtak.
Ahogy egyre csak közeledett felém, kezdett számomra kirajzolódni valós alakja.
Magas volt és szőkésbarna, bőre pedig enyhén napbarnított volt. A testére szavakat sem lehetett találni, lélegzetelállító izmokkal áldotta meg az élet.
Furcsa, a szőke hajú férfiak sosem tartoztak az ideálom közé, ő mégis azonnal megfogott egész lényével.
Bár magamnak teremtettem a saját álmaimat, őt mégsem akartam módosítani, úgy volt tökéletes, ahogy volt.
Ahogy egyre közelebb ért hozzám, felfedeztem egy hibát az arcán: egy kis vágás volt a szeme szélén. Biztos, hogy sok ember számára csúnyának számított volna ez, de engem nem zavart, inkább vonzónak mondanám, mintsem rondának.
Amikor odaért hozzám, megfogta a kezem és elkezdte forgatni. Csodálkozva nézte, mintha sosem látott volna emberi kezet az enyém előtt.
Belenézett a szemeimbe és széles mosolyra húzta száját. Úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről, annyira valósnak tűnt az egész.
Majd végre megszólalt az idegen:
-Végre, hogy újra megtaláltalak – mondta.
Folyatás hamarosan következik!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: